Ballada a homályban

Az éjszakában felsír egy csecsemő,

Bolondoki András Pál atya álmában

fellép szószékére

majd leesik onnan,

nyakát szegi,

egy élet ide, egy oda,

az anya boldog.

Gyűl a vad, szagot fognak az ebek is,

asszony, gyere ki

kiált az ember

és odakint a kert lángol

a orgona, a csipkebokor,

ez egy másik ház volt,

ma már ennek sincsen lakója.

Csepelen egy nyúlketrecben ébredtem,

én, az ember,

vártam a végkifejletet,

de minden hiába,

jó előre el volt tervezve az egész,

hogy itt megfognak majd,

és akkor házi kedvenc leszek,

vagy levágnak, de azt nem,

ahhoz túl szép vagyok,

a szemeim...

Láttam apádat meghalni,

amit tettek vele,

kis testébe hogyan záródott bele a vacogás,

anyád fogta a kezét, sírt,

így szerették egymást,

és anyám még mindig 

öleli őt a szívével...

A test vér, de mi végre a vér, kezdte Pál

atya a szószéken,

mindegy volt,

még ha számít is,

talán mindegyikünkért felsír 

most egy csecsemő a nagyvilágban,

és ad vigaszt nekünk,

és ad vigaszt nekünk,

de nekünk sosem,

mindenkit utolér

az a kérdés, az a soha fel nem tett,

a tiéd, az enyém.

A bűn elkövetve,

mi csak várunk a csendben,

kezünket tördeljük,

fogunkat összeszorítva,

gyűl a vad, már nem látni

fent a fákat, és a bánat 

körbe jár, óra mutatója 

hol megáll, az lesz az ítélet,

mint a számok állunk körbe,

nézünk mélyen egy gödörbe,

én elájulok, nem bírom már 

hogy az Isten

most engem vág le, és nem téged.

Budapest, 2024.09.26.