Bennem a túlvilág

Bennem a túlvilág

Egy héten át követtem

mire végre sikerült átvágnom a torkát.

Pedig lett volna más dolgom is. 

De ez most mindegy.

Nem ártott ő senkinek. 

Nekem se volt vele bajom.

Nem is ismertem.

Volt egy érzés, egy olyan

mélyről jövő késztetés,

nem tudtam ellent állni.

Megtettem.

Ő volt a Kiválasztott, engem küldtek érte.

Nem úgy kommunikálnak, mint ahogy

az Isten, nem szavakkal,

mégis tudod, mi a feladatod.

A kiömlő vér szinte azonnal párologni kezd,

a levegővel érintkezve

fokozatosan, egyre gyorsabban

mint ha forrna, de mégsem.

A ruhán nem hagy nyomot,

máshol sem. A földre omló

élettelen testben valami 

bomlásnak nem nevezhető,

de ahhoz hasonló folyamat indul,

az erek mentén fényt kezd kibocsátani,

előbb csak halványan aztán

már a ruhán is átüt,

egy idő után a szemet is elvakítja,

ugyanígy és ugyanezen a módon

a szemei is, nem csak az erek.

Ez a fajta ragyogás annyira erős,

és annyira taszít, muszáj távolabb lépnem

a testtől, nem látok semmit,

valahogy a hangokat is képes elnyomni,

majd alig egy perc múlva

a vakító fény megszűnik,

a hallás vagy a hangok visszatérnek,

és a test sehol.

Nem keresik őket. Nem hiányoznak a 

munkahelyeiken, apák, anyák, gyerekek,

barátok, mint ha sose lett volna

anyjuk, apjuk, férjük, feleségük.

Egy füzetben jegyzem a neveiket.

Három éve, mikor meghalt a lányom,

akkor kaptam az első Hívást,

a kórházból a parkon át sétáltam,

mikor eszméletemet vesztettem,

s mikor magamhoz tértem,

testemen számtalan vérző

vágást láttam, az egész testemet

beborították, iszonyúan égett.

Egy idős hölgy sétált arra,

megfojtottam. Ahogy elernyedt

a teste, azonnal elkezdődött a

ragyogás.

Alig két méterre egy pár mellettünk,

mint ha semmi sem történt volna,

mentek tovább. Csak a kutyájuk ugatott,

egy fekete francia bulldog.

Az állatok tudják.

Lépcsőházakban, nappal a fényes utcán,

munkájukból hazafelé tartva,

az éjszakában, emberek tömegében,

magányosan, rájuk vártam.

Ahogy telt az idő,

rájöttem, óráik egyre hangosabban 

ketyegnek, és a távolban

harangok visszhangoznak,

hallom őket, és

te is hallhatod, barátom,

elillanó pillanatokban,

zeng az ég valahol talán,

csak elbambultál,

neved, ha ott a listán.

Két árnyékod van a ház falán.

A nevek ugyanúgy ragyognak a 

füzetben, mint a testek, amikor elmennek.

Előre megjelennek, félek,

álmomban én írom őket.

Vannak éjszakák, amikor a tenyereim

is úgy ragyognak, és néha, 

amikor a tükörbe nézek,

ott is azt látom. A szemeim.

A lányom hangját hallom,

a repedés a fürdőszoba falán

egyre szélesebb, onnan szűrődik át,

néha énekel, és én néha sírok,

csak legörnyedve a fal tövébe,

háttal a falnak fénykezeimbe temetve

arcomat, és van, hogy ott

alszom el, és van, hogy reggeleken

ugyanabban a parkban ébredek,

mint három évvel ezelőtt.

Fültől fülig,

kihulló beleid,

nyakad köré feszülő kötél:

mind csak csacskaság,

dióként roppanó roppant koponyád,

a fulladás percei,

ahogy rángatózol,

úri mulatság,

mind csak csacskaság.

És van, hogy már az évszakok sem ugyanazok,

és van, hogy már a város sem,

sem az ország,

csak emberek tűnnek el,

nyom nélkül a világról,

és soha senki sem emlékezik rájuk,

ők a soha-sem-voltak,

egy napon fénnyé válhatsz te is,

és én bocsánatot kérek tőled,

ha felkerül a listára neved,

érted is elmegyek,

érted is elmegyek,

zúgnak el századok,

hogy a fal tövében roskadok,

és mindig ugyanott ébredek,

és mindig ugyanott ébredek,

és minden éjjel hallgatom, 

csak hallgatom, hogy énekel. 

Budapest, 2025. VI. 11.